Antológia



Liszt és a 19. századi szabadkőművesség
(Az előadás elhangzott "A szabadkőműves Liszt Ferenc" ünnepi megemlékezésen, a Liszt év alkalmából)

Wilhelm von Kaulbach festménye
 Ha a Zenei lexikon Liszt-szócikkét nézzük, nem derül ki, hogy Liszt szabadkőműves volt. Ebből a szempontból mindegy, a Brockhaus-Riemannt vagy a „pirosat” ütjük fel, de akár kutakodhatunk a két háború közti „zöldben” is. Ha Gál György Sándor, Maróti Lajos vagy Hamburger Klára népszerű Liszt-könyvét olvassuk, abból sem. (Holott Gál György Sándor kőműves volt, s még 1938-ban, Diadalszekér címen megírta Liszt-könyvének első verzióját – ebben Liszt belépése szerepel ugyan, ám ott divatból lép be, mélyebb okai nincsenek; a könyv további részében említés sincs arról, hogy a dolognak folytatása lenne.) 
Az egyetlen magyar Liszt-könyv, melyben legalább  avatása és motivációja tisztességesen le van írva, Harsányi Zsolt regénye, a Magyar rapszódia, mely 1936-ban, Liszt születésének 125. évfordulóján jelent meg. De mehetünk tovább is, mondván: sem a harmincas években, sem az említett ismeretterjesztő Liszt-monográfiák keletkezésének idején nem fújtak igazán szabadkőműves-barát szelek. Nosza, üssük fel a zenészek Bibliáját, a Groove nagylexikont: ebben sincs egy árva betű sem Liszt kőműves voltáról.

Liszt Ferenc pedig szabadkőműves volt: 1841. szeptember 18-án a frankfurti Zur Einigkeit páholyban avatták inassá. 1842. február 8-án a berlini Zur Eintracht páholyban lett legény (a szertartást a porosz koronaherceg, a későbbi császár,Vilmos vezette), február 22-én pedig mester. 1842. június 27-én Frankfurtban szerepel, meglátogatja anyapáholyát, amely érmet ajándékoz neki. 

A következő időszakot okkal nevezte vándoréveknek. Zürichben a Modestia cum Libertate páholyt látogatja meg, a szónok így köszönti: 
„Fényes és zajos ünneplés, áradó tapsvihar után Franz Liszt testvérünk felkeresi szerény templomunkat, emberként az emberek, testvérként a testvérek között, hogy részt kérjen a szabadkőműves munkában. Váljék ez a munka számára megérdemelt pihenéssé.” 
Izerlohnban a Zur Deutsche Redlichkeit páholy tiszteletbeli taggá választja. Bordeaux-ban az angol, 1845-ben Reimsben a Sincerité páholyt látogatja meg. A rituális összejövetel végén a tagok és hitveseik részére improvizál. 

A weimari időszakban a helyi páholyt biztosan nem látogatja, és nincs adat más páholyokban tett látogatásáról sem. A berlini Zur Eintracht 1866. november 14-én törli tagjai sorából a következő megjegyzéssel: „érthető, hogy jelenlegi helyzetében nem tartozhat a páholyhoz”. 1874-ben frankfurti anyapáholya is törli a névsorból: távolmaradás okán. 

Amikor a frakfurti páholy névsorából törlik, a budapestiekben megjelenik. Budapestre telepedése után elsősorban az Einegkeit in Vaterland (Egység a hazában) német nyelvű páholyt látogatta. 1881-ben a pozsonyi Discretio páholyt látogatja meg, fellép jótékonysági koncertükön, melynek célja, hogy Hummelnek szobrot állítsanak. 1882 nyarán Zürichben jár, ahol a Modestia cum Libertate főmestere egy ún. Szent János-rózsát ad át neki a páholy nevében. 1885-ben ismét Pozsonyba érkezik, megjelenik Anton Rubinstein zongoraestján, melyet a Discretio rendez. Levélben gratulál hajdani tanítványának, Berthold Kellermannak szabadkőművessé avatása alkalmából. 1886-ban bekövetkezett halála alkalmából a pozsonyi, lipcsei és zürichi páholyok tartanak gyászszertartást.

Ezek a tények. Liszt tehát életének két periódusában volt aktív szabadkőműves: a negyvenes években a weimari letelepedés előtt, illetve a hetvenes évektől. Mi az oka, hogy a köztudat – de láthatólag a szakma is – tökéletesen megfeledkezni látszik erről? Az egész Liszt-évforduló kapcsán mindössze egyetlen burgenlandi kiállítás mutatja be Lisztnek ezt az arcát. Mintha valamiért kínos lenne, ciki lenne Liszt esetében az, ami Mozart vagy Haydn esetében elfogadott. Igaz, Lisztnél nincs Varázsfuvola vagy Szabadkőműves gyászzene, sem Teremtés vagy Évszakok, melyek legalább az értők számára egyértelműen szabadkőműves művek – igaz, van néhány „gyanús” férfikara a negyvenes évekből, és írt dalt szabadkőműves költő versére – de ezektől még nem kellene őt a kőműves szerzők közt számontartani. 

A napóleoni háborúk után, a Szent Szövetség Európájában kezdődött a katolikus egyháznak az a szabadkőműves-ellenessége, mely igazán azóta egy pillanatra sem szűnt meg. (Igaz, Franciaországban a Bourbonok és Napoleon nem hirdetik ki a kőműveseket kiátkozó pápai bullát – aligahnem belátják, evvel túl sok lelket veszítenének; Németország meg – ahol Liszt belép a rendbe – inkább protestáns.) Vagyis hivatalos katolikus szemmel nézve valaki vagy szabadkőműves, vagy katolikus. Tegyük hozzá: a kőművesség törekvései között számos olyan volt (pl. világi házasság és anyakönyvezés), melyet az egyház akkor támadásként élt meg – mai szemmel azonban ezek olyan kérdések, melyeken túl vagyunk, melyekről aligha van vita.

Liszt nem egyszeri lelkesedésből lett és maradt kőműves. Meglehet, a weimari évek alatt a Carolyne Sayn-Wittgenstein hercegnővel kötendő házasság miatt, a pápai engedély reményében mondott le ez irányú aktivitásáról, később pedig, római tartózkodásakor, az alsóbb papi rendek felvételének idején szintén nem lett volna jó pont, ha közben a páholyba szaladgál. De az is lehet, hogy távolmaradásának más okai voltak: pl. a weimari szabadkőműves körökben lehettek ellenzői, ellenfelei vagy ellenségei – ahogy egy ilyen kaliberű embernek mindenütt vannak. 

Érdemes lenne az egész életrajzot ilyen optikával is megvizsgálni – ez a Liszt-kutatások feltáratlan területe, s talán az is kiderülne, Párizsban miért nem lépett be a rendbe, noha csupa kőművessel volt körülvéve szinte születésétől fogva (Esterházy Miklós, Czerny, Salieri, Cherubini, Ferdinand Paer), Párizsban olyan családok szalonjait látogatja (pl. Lafitte, Kreutzer), akik szabadkőművesek. Jean François Blin, a Notre-Dame orgonistája vezeti be a párizsi székesegyházba, általában: az őt körülvevő zenészek közt sok a kőműves. Lisztet érdeklik a szabadkőműves Saint Simon eszméi, illetve a (szabadkőműves) humanizmus – és persze a katolicizmus. 
Vannak ugyan korszakai (a petit Litz, majd Európa vándora, majd a weimari művészetszervező, két gyermeke elvesztése után a be- és az ég felé forduló abbé, majd a pesti Zeneakadémia megalapítója és tanára stb.), és nyilván vannak változó emberi vonásai: egy csodagyerek vagy egy szupersztár nemigen élheti ugyanazt a belső életet, mint egy megtelepedett tanár és művészeti vezető. Ám vannak állandó vonásai is, s az önfeláldozó, humanista katolicizmus (melyben számos szabadkőműves vonás tettenérhető) nyilván ilyen: Liszt mindig jó ember, mindig nagyvonalú (gondoljunk Wagnerhez fűződő viszonyára), mindig adakozó, a pénz sosem érdekli (a nők viszont annál inkább, reverendában is, öregen is). Liszt tehát nem szobor, hanem ember, szimpatikus vonásokkal és hibákkal. 

Katolicizmusát soha senki se vonja kétségbe, noha ennek intenzitása sem egyforma – legalábbis a művek tanúsága alapján. Mégis: Liszt a lexikonba és a köztudatba is abbéként, katolikusként vonult be. Mi történik tehát, ha szobrára szabadkőműves kötényt köttetik? 

Holott tudjuk jól: nem a Lisztek teszik a szabadkőművességet, sem más hírességek (pl. az Adyk – Ady Endre életében hatszor látogatott rituális gyűlést). A szabadkőművességet sokkal inkább azok teszik, akik hétről hétre, hónapról hónapra eljárnak a szertartásokra és más eseményekre. Miért nem szabad belenyugodnunk, hogy Liszt kőműves voltát a szakma és a közvélemény elfeledje? Miért fontos, miért aktuális, hogy a világ ne csak tudomásul vegye, hogy Liszt kőműves volt, hanem megértse, hogy ez nemhogy nem állt távol katolicizmusától, hanem szinte következett belőle? Olvassuk csak el, milyen válaszokat adott a renbe való belépésekor!

1. Mi az ember sorsa? „Hogy szerény határain belül a lehető legtökéletesebbé váljon, az igaz, a jó, a szép felé haladva igyekezzék teremtőjéhez hasonlítani.”
2. Mit vár a szabadkőművességtől lelkének, szívének, eföldi boldogságának? „Azt vélem és kívánom, hogy jó és egyenes férfiak szövetségébe lépjek, akik alaposan átgondolt célok elérésére egyesülnek. Gondolom és remélem, hogy lelkem táplálékra talál, és szükség vagy veszély esetén testvéri kezet nyújtanak felém.”
3. Mit várhat Öntől a szabadkőművesség? „A Rend mindig számíthat szavamra és tetteimre céljainak eléréséhez, részt vállalva tiszteletre méltó munkájában. A Rend, melynek bölcs céljait tisztelem, mindig engedelmes újoncként és tagként számíthat rám minden olyan tevékenységben, amely összeegyeztethető becsületemmel, politikai nézeteimmel és lelkiismeretemmel és vallásos meggyőződésemmel.” 

Mivel tehát Liszt élete végéig kőműves – és katolikus – maradt, ezt összeegyeztethetőnek tartotta becsületével, politikai nézeteivel és vallásos meggyőződésével. Vagyis nála abbéként sem merült fel a hivatalos „vagy-vagy”. Aki tehát a kétszáz éve született Lisztet szereti és tiszteli, az helyes, ha ezen elgondolkodik, és nem töröl ki valami olyat Liszt-képéből, ami Liszt számára fontos volt.








"Ismerd meg önmagadat, hogy megismerhesd a Világmindenséget” 
(Elhangzott a Jászi Oszkár Páholyban 2011. október 12.-én - részletek)
Amikor egy embert olyannak látunk, amilyen, ezáltal elronthatjuk. Ha azonban olyannak tartjuk, mintha máris az lenne, akivé majd válnia kell, ezzel elősegítjük, hogy mindazzá váljon, amivé válni tud. … Munkámban több a kérdés, mint a válasz. ...
Mi szükséges az önismerethez?
Bátorság és bölcsesség. És aki fiatal és még kérdezni sem tud? És aki gyáva szembenézni önmagával?
Mi az önismeret es az öntudat? Önmagam elismerése, elkülönítése a külvilágtól, befelé fordulás.
Miből áll egy ember személyisége? Mivel kell tisztában lennünk?
3 alapvető alkotórésze: a jellem, az intelligencia, a temperamentum.
Vajon a fenti jellemzők veleszületettek, tanultak, változnak, fejlődnek? De miért és milyen irányba?
Ha ezek változhatnak, önmagunk megismerése bizonyosan egy folyamat része, eredménye. Van vége ennek a folyamatnak?
Mi az az életkor, melytől kezdve ez elvárható – biológiailag, kalendáriumilag – és meddig?
Az érzés (sensatio) és a felfogás (perceptio), a gondolkodás különválasztása.
Az érzés szubjektív tapasztalat.  A keleti tudományokban ez egy olyan metafizikai minőség (a szenvedés lehetősége miatt), mely minden élő sajátja ezért minden élőlény tiszteletet és törődést érdemel.  Elkülönítendő a lélek más képességeitől, a tudatosságtól, a kreativitástól, az intelligenciától, az önismerettől, okosságtól és szándékosságtól.
Újabb kérdés: a láthatatlan, hallhatatlan, érzékelhetetlen létezése? Ha feltételezzük az érzékelhetőn túli szellemi létezés jelenvalóságát, hogyan érzékeljük azt? És ha az öt érzékszervünkkel nem észleljük, akkor nem létezik? Az emberi megértés korlátainak axiómája: alacsonyabb rendű, vagy egyenrangú megismerhető, de magasabb rendű szervezet nem.
A személyes azonosság alapja tehát a “cogito ergo sum”, figyelmünket önmagunkra fordítjuk, viselkedésünket belső értékrendünkhöz hasonlítjuk. Az embereket negatívan befolyásolja, ha nem élhetnek belső elvárásainak megfelelően - azok minőségétől, minősítésétől függetlenül.
A “self” / "selbst" - sajat magam elkülönítése a körülvevő világtól - a tudatosságon alapul, nem anyagon, vagy lélekén. Olyanok vagyunk, amennyiben tudatában vagyunk a múltunknak és a jövőnknek, jelen gondolatainknak és cselekedeteinknek.  Tehát a világról alkotott képünk és az attól elkülönített énképünk végeredményeként – nehéz és fáradságos munkával – szembenézhetünk azzal, mire vagyunk képesek – és, ami sokkal nehezebb, mire nem.
To make good men better… és ha valaki nem jó ember? Biztos, hogy önmagunk mélyebb megismerése jobbá tesz? És ha rájövünk, hogy rossz emberek vagyunk, vagy az tesz boldoggá, ha rosszat okozunk másoknak? Amit eddig sikerült elfojtani, nem szembenézni vele, most végre napvilágra kerül.

A fentiek alapján elmondható, hogy csak az lehet hasznos és értékes tagja a közösségének, a társadalomnak, aki elsőként a saját helyével, saját értékeivel, személyiségével tisztában van.
Társadalmi szerepvállalás
Babiloniai Hillel leghíresebbé vált mondásaival, melyek az összes filozófiákban valamilyen módon megtalálhatóak, meghatározható a helyes közösségi viselkedés: “Ha én nem vagyok magamért, ki van értem? És ha csak magamért vagyok, ki vagyok? És ha nem most, mikor?”
Az aranyszabály: “Ami gyűlöletes a magad számára, ne tedd meg embertársaddal sem!”
A társadalmi szerepvállalás előfeltételei tehát ezek és, tegyük hozza - az én olvasatomban a humanizmus, amely eredetileg, a reneszánsz idején a görög-római kultúra tanulmányozását jelentette, a 19. század óta olyan gondolkodói beállítottságot jelent, amely a természet rendjében az ember fontosságát hangsúlyozza. Vonnegut így határozza meg saját humanista mivoltát „tisztességre törekedtem, tekintet nélkül a halálom után esetleg rám váró büntetésekre vagy jutalmakra…” A másik legfontosabb tulajdonság az altruizmus - önfeláldozás, akár a saját kárára is.
Milyen fogalmak kapcsolódnak még az én fejemben a társadalmi szerepvállaláshoz, melyekhez az önismeretre szükség van?
A gondolkodás (V.ö. nem! töprengés), mely az igazságra irányul. Minél mélyebbre hatolunk egy jelenség megismerésében, annál többet tudunk róla. De biztosan igaz ez? Az atomok világának szintjén mindannyian egyformák vagyunk. Ha túllépünk a mélylélektan és a fenomenológia különböző értelmezésén, a jungi kollektív tudattalan tekintetében mindenki egyforma. Valóban a mélységi megismerés a fontos? 
A helyes viselkedés: mi szabja meg a viselkedést? Az ember viselkedését a tőle elvárt magatartásformák határozzák meg. Oka: az elvárt érdek, a konformista nyomás a tömeghangulat, a tekintély. Az ember hatása a többi emberre, a világra – kölcsönhatás!
Az értékorientáció – az élet, mint legfőbb érték. Mondhatjuk ezt ma is a kamikaze kor után, mely egy másik oldalról a földi életet teljesen értelmetlenné tette?
A hitelesség: önmagunk őszinte vállalása. (Szent Péter nem azt fogja kérdezni, miért nem lettem Assisi Szt. Ferenc, hanem miért nem voltam Popper Péter)
A felelősség: erkölcsi (ethosz) értelemben. Nem elsősorban, de nem elhanyagolhatóan a felelősségre vonás vonatkozásában.
Végül egy olyan befejező gondolat, mely iránymutató lehet, amikor nem tudjuk, mit tegyünk:
Pilinszky vs. Popper az életben nem problémák vannak, melyeknek a megoldására van szükség, hanem tragédiák vannak és irgalomra van szükség.




Antológia rovatunkban szabadkőműves gondolatokat, írásokat, előadásokat közlünk, azok részleteit felidézve, vagy egészét megjelentetve